Prológus

Kilenc évvel korábban

Nem kapok levegőt.

Kitárom a számat, de oxigén helyett sós víz áramlik be rajta. A kezeimmel csapkodva próbálok a felszínen maradni, a lábaimmal a vizet taposom, de minden kísérletem hiába való. A testemet elhagyja az erő, és elmerülök.

A partról egy éles sikolyt hallok:

- Valaki! Segítsen! Nem tud úszni! – kiabál magas hangon egy nő.

Egy újabb próbát teszek arra, hogy levegőhöz jussak, de képtelen vagyok megmozdulni. Súlytalannak érzem magam. Rémülten nézek fel a mélyből, és látom, ahogy a nap fénye megtörik a tengeren, és arannyá színezi a környezetét. Gyönyörű. A látványtól megkönnyebbülök, és erős késztetést érzek arra, hogy megérintsem, de hiába nyújtózkodok, a karom nem mozdul. A fény elérhetetlen a számomra, csak a távolból csodálhatom. A következő pillanatban apró-színes foltok jelennek meg a szemeim előtt, amelyek táncot járva változtatják a helyüket, majd amilyen gyorsan előbukkantak, olyan váratlanul tűnnek is el, és a feketeségen kívül már semmit sem látok. Máskor a sötétség megrémít, de most még is átjár a nyugalom.

Hirtelen valami megragadja a karom, és magához húz. Néhány másodperc, és a fejem kiemelkedik a vízfelszíne felé. Köhögve szívom be a friss oxigént, majd a következő pillanatban már a parton fekszem, és egész testemben vacogok. A derekamat két kar öleli körül, és szorosan tart, a fejemet egy meleg mellkason pihentetem.

- Nincs semmi baj, foglak – hallok meg egy kellemes és megnyugtató hangot. – Hogy hívnak?

- Annie – válaszolom fog vacogtatva.

- Most már biztonságban vagy, Annie. – A fiú még szorosabban húz magához.

Hirtelen ziháló hangokra leszek figyelmes. Kissé elfordítom jobbra a fejem, és látom, ahogy egy fiatal nő eszeveszett tempóban rohan felénk. Az arca kipirult, barna haja rendezetlenül száll a levegőben futás közben. Amint elér hozzánk, térdre rogy a homokba, a kezeit pedig a vállamra teszi. Megkönnyebbülve sóhajt fel, majd miután levegőhöz jut, megszólal:

- Jól vagy? – kérdezi, mire én egy fejbólintással felelek. – Mi történt?

- É-én csak a sziklákon sétáltam – sütöm le a szemeimet. – Egy sirály ült a kövek legszélén, és közelebbről is meg akartam nézni, de aztán megcsúsztam… - A hangom remeg beszéd közben.

- Merre vannak a szüleid?

- Otthon. A testvéreimmel.

- Tudják, hogy itt vagy? – Ismét bólintok.

- Kívülről tudom a partra vezető utat, és különben is, a többiek mindig hangoskodnak – árulom el az okát, amiért egyedül szoktam a parton sétálni. A nő egy fél pillanatra lehunyja a szemét, mintha a szemhéjára lenne írva, mit is kéne mondania. A gondolattól mosolyogni kezdek.

- Legközelebb legyél óvatosabb – mondja a fiú kedvesen.

- Gyere – áll fel a nő, majd a kezét felém nyújtja. – Hazaviszlek. – Feltápászkodok a homokból, majd megfogom a tenyerét, de aztán rögtön el is eresztem, és leguggolok a fiú elé.

- Köszönöm – mondom neki, majd megpuszilom az arcát. – Mi a neved?
- Finnick. Finnick Odair.